SZAMURÁJ ÉS NINDZSA FEGYVEREK Samurai-no, ninja-no buki

Japánban a Hean-korszak (794-1185) közepétől beszélhetünk szamurájokról, a nemesi jogokkal bíró hivatásos katonákról. A legendás kardforgatók egy-egy gazdag zsoldjába szegődtek, annak hadseregének, vagy testőrségének erősítésére. Fizetésüket vívótudományuk szintjéhez mérten kapták. Fegyverük a művészi szintre emelt kovácsmesterség műremeke, a borotvaéles kard (katana).

A jelenkor emberének is irányt mutató szamurájerkölcs bushidó hatása még a mai japán életben is felismerhető. Az ősi szamuráj küzdelmek tudományát viszont ma már csak néhány családi kézben levő vívóiskola ápolja. Sportváltozata a kendó, amit mellvédő páncélban, fémrácsos vászonsisakban, bambuszkarddal űznek.

Japánban a fiúgyerek a születése utáni első május ötödikén, a gyereknapon erőért és egészségért való fohászként miniatűr “szamurájkészséget”, fegyvergyűjteményt kap szüleitől.

A távol keleti harci egzotikum másik kedvelt figurái a nindzsák. A titkos társaságba tömörült fegyvereseket politikai okokból felbérelhették rablásra, emberrablásra, kémkedésre vagy gyilkosságra. A nindzsák éjszaka hajtották végre titkos akcióikat, nappal földművesnek, vagy halásznak álcázták magukat. Mivel a korabeli Japánban a közemberek fegyverviselését fővesztéssel büntették, fegyvereiket ártalmatlan földműves, vagy halászeszközöknek álcázták. A legendák szerint ezekkel megszámlálhatatlan módon tudtak ölni, képesek voltak felmászni a sima falon és egy por “felrobbantásával” láthatatlanná válni. Legyőzhetetlen harci technikájukat mestereiktől tanulták, a tanok megőrzésére örök titoktartást fogadtak, amit életük árán is betartottak.